Tóth Andrea Judit: Hegyek és vizek – A kínai tájkép
„A jó művésznek magába kell szívnia a természet és kultúra szellemének legjavát.”
(Lin Yutang)
A kínai művészetfelfogás szerint a jó művésznek elsősorban jó embernek kell lennie. Olyannak, aki vándorlásai és a természettel való harmonikus együttélése során megtisztítja szívét és lelkét. A kínai festő éppen ezért utazgatva, a természetet járva magáévá teszi annak minden apró rezdülését.
Bár a tanulási folyamat a természetben zajlik, a kép végül mindig műteremben készül el. A kínai festők plein airről való lemondása részben a festéshez használt anyagok tulajdonságaival magyarázható, amelyek festés közben nem teszik lehetővé a javítást, és amelyek megkövetelik a fejben már tisztán kirajzolódott kép hezitálás nélküli megvalósítását. A lemondás fő okát azonban a kínai művészet esztétikai elve fogalmazza meg: „a koncepció megelőzi az ecsetet”. Annak érdekében, hogy a kialakított koncepció ritmusát leképezze, a festő egyes részleteket kihagy, másokat hozzáad az eredeti tájképhez. Nem egy táj imitációjáról van tehát szó, hanem gondolatok kivetüléséről, melyben a természetről alkotott emlékképek találkoznak a festő szubjektív belső világával, egyéniségével. A festőnek ezáltal rendkívül nagy szabadsága van a kompozíció tekintetében. Annak érdekében, hogy tökéletes egészet alkosson, akár nagy felületeket is szabadon hagyhat, megtisztítva a képet a diszharmonikus és lényegtelen elemektől. Az üres terek nagy szerepet játszanak a kép ritmusában, ami nagyon meghatározó a kínai festészetben.
Festészet és kalligráfia
Ennek a ritmusnak egy másik forrása a nyugati ember számára oly szokatlan ecsetkezelési technika, melynek alapja a kalligráfiában keresendő. A kínai festészet és a kalligráfia annyira elválaszthatatlanok egymástól, hogy testvérművészetnek nevezik őket. Egy híres festő, Zhao Mengfu (1254–1322) egyik írásában olvasható: „A festészet módszere az írás nyolc alapvető vonásán alapul, aki ezt megérti, az megérti azt is, hogy a kalligráfia és a festészet végső soron egy és ugyanaz”.Ahogy a kalligráfia szépsége a dinamikus mozgásban, a ritmusban rejlik, úgy a festményeken látható ecsetvonásokat is ez határozza meg. Az ecsetkezelési technika nemcsak a vonalak megfestését jelenti, hanem az árnyékolást (vastag és vékony vonalakkal) és a pöttyöző módszert is, amit fák és növények megkülönböztetésére használnak.
A kínai festők mindig jól betanult, tipikus formákat ábrázolnak, mert úgy gondolják, hogy a festmény ezek által lesz valósághű. A népszerű festészeti kézikönyvek bemutatják a leggyakoribb fa-, szikla-, felhőformákat, vízábrázolási módokat stb., amelyek közül a művészek válogathatnak. Ahogy adottak ezek a tipikus formák, úgy adottak azok szimbolikus jelentései is. A tájképfestészet kínai neve shanshui, azaz „hegy és víz”, utalva arra a két elemre, amely soha nem hiányozhat egy kínai tájképről. A víz a boldogság, a hegy pedig a hosszú élet jelképe, és együtt a hosszú, boldog életet szimbolizálják A kettő együttes jelenlétét a yin és yang harmonikus megjelenéseként is értelmezik. A hegy lehet továbbá a változatlanság szimbóluma, szemben a folyamatos mozgásban lévő elemmel, a vízzel.
Festészet és költészet
Nagy eltérés van a kínai és a nyugati festészetben a színhasználat és a perspektíva ábrázolása tekintetében is. A kínai festészetnek nem az a célja, hogy hitelesen visszaadja a színek különböző árnyalatait, hanem az, hogy rávilágítson a különböző elemek jellegzetességeire. A perspektívát illetően a legtöbb kínai tájkép egy magasan elhelyezkedő nézőpontból készül, például hegytetőről vagy madártávlatból ábrázolva a tájat.
Mint láttuk, a festészet a kalligráfiától kölcsönözte a technikát, de a szellemiségét a költészetből meríti. Nem véletlen tehát, hogy a kínai festészet másik jellegzetességét a festmények részeként megjelenő feliratok és különleges pecsétek adják. Jelentőségük abban áll, hogy a festő még jobban ki tudja fejezni művészi koncepcióját, továbbá saját egyéniségét és a festménnyel kapcsolatos érzéseit is jobban bele tudja vinni a műbe. A felirat tartalma sokrétű lehet. A művész nevétől akár egy irodalmi értéket képviselő versig is terjedhet. A feliratokat követi a festő pecsétje, a mű végső mozzanata, amely mintegy lezárja a képi és gondolati koncepciót.
A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2008/2. számában