Horváth Alíz: A madzsongtól a tollaslabdáig -Hagyományos kínai játékok
Kína az iránytűtől a puskaporig számos találmány őshazája. Az innovatív tárgyak, eszközök között szemezgetve ezúttal a hagyományos játékokkal ismerkedünk meg, ami minden bizonnyal érdekes téma lehet a Rubik-kocka országában.
A madzsong (majiang)
Ha kínai játékra gondolunk, valószínűleg először a madzsong – kínaiul majiang –, jut az eszünkbe, amelynek története több ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. E játék célja, hogy a kiosztott „köveket” (amelyek anyaga az elefántcsonttól a műanyagig szinte bármi lehet) megfelelően rendezve négy hármas csoport és egy pár jöjjön létre. Ki gondolná azonban, hogy a világszerte ismert majiang hosszú évszázadokon keresztül kártyajátékként volt ismert? Eredetileg ugyanis a játékhoz használt száznyolc lap a Song Jiang vezette lázadó csoport tagjaihoz kötődött, erre utal, hogy a lapokon a felkelő vezérek nevei szerepeltek. A hősök neve így szájról szájra járt, népszerűségüket mi sem bizonyítja jobban, mint a róluk szóló híres klasszikus kínai regény, a Vízparti történet.
A majiang mai változata Ningbóból származik, ahol a tartósság miatt elefántcsontlapokra vésték a lázadók neveit. Itt nyerte el a játék a majiang nevet is, amelynek jelentése „veréb”, utalva az ezzel díszített négy lapra. A nyugaton elterjedt változat kialakítása egy angol mérnökhöz fűződik, aki – megkönnyítendő a kínai feliratok értelmezését – a „köveket” latin betűkkel és számokkal jelölte meg, így a játék már a gyerekek számára is elérhetővé vált.
Fekete és fehér kövek (weiqi, go)
A logikai játékok közül szintén kínai találmány a weiqi, amely Európában inkább a japán nevén ismert – ez pedig nem más, mint a go. A játék keletkezése a múlt homályába vész, eredetéhez számos legenda kötődik. Az egyik szerint a Kr. e. III. évezredbeli mitikus uralkodó, Yao (más források szerint Shun) ezzel tanította fiát összpontosításra és fegyelemre. Egy másik elképzelés szerint két testvér az örökölt földet akarta a táblával elosztani, egy harmadik történetben pedig hajótöröttek próbálták egy sziget területét modellezni vele.
A kutatások szerint azonban a go-tábla az univerzumot jelenítette meg, a játékhoz használt fekete és fehér kövek pedig az ellentétes erőket szimbolizálták, így a weiqit eleinte valószínűleg jósláskor alkalmazták. Más vélemények szerint viszont a tábla kiválóan alkalmasnak bizonyult hadmozdulatok modellezésére, ami a játék stratégiai jellege miatt valószínű magyarázatnak tűnik. Ezt támasztja alá az is, hogy a kagylóból, palából vagy akár porcelánból készült go-kövek Európában ténylegesen hadseregként jelentek meg, lovassággal és gyalogosokkal (lásd a sakk példáját). A játék célja valójában a saját magunkkal való küzdelem. A lényeg, hogy ne akarjunk mindenáron győzni, hanem próbáljuk meg megtalálni a legjobb lépést. Aki ugyanis csak a reménybeli diadallal foglalkozik, de nincs tisztában a saját képességeivel, az bizony gyakran veszít.
Elefántsakk és kirakós
Míg a go hagyományosan a nemesek és írástudók játékának számított, addig a „kínai sakk”, vagyis a xiangqi („elefántjáték”) a tömegek szórakozásává vált. A xiangqit szintén táblán játsszák, amelyet egy „folyó” választ ketté, két oldalán pedig a „fekete” és a „vörös palota” található. A játékosok ezen mozgatják a korongjaikat, amelyeken kínai írásjegyek jelölik a bábu funkcióját: ilyen például a hivatalnok, a gyalog, a ló vagy éppen az elefánt, amelyről a játék a nevét kapta.
A legenda szerint kínai eredetű a tangram (kínaiul qiqiaoban, „az ügyesség hét táblája”) nevű logikai játék is, amely a kirakós játékkal, a puzzle-lal rokonítható. A cél, hogy hét, eltérő méretű és alakú lapos darabból egy megadott alakzatot formáljunk, anélkül, hogy a darabkák fednék egymást. A tangram a 19. században jutott el Amerikába és Európába, ahol igen nagy népszerűségre tett szert. Érdekesség, hogy állítólag az Alíz Csodaországban című nagysikerű regény szerzője, Lewis Carroll is lelkes tangramjátékos volt, sőt még egy kínai eredetű könyvvel is rendelkezett, amely 323 tangrammintát tartalmazott.
Ügyességi játékok
Ami a kínai jojót (kongzhu) illeti, ez a játék formailag némileg eltér az európai megfelelőjétől, ugyanis két, általában azonos méretű lemezből vagy tölcsérszerűségből áll, amelyet egy hosszabb tengely köt össze. A használata hasonlít a nyugati jojóéhoz, ám a zsinór, amelyen csúszkál, két kis – eredetileg bambuszból készült – pálcához van erősítve, amelyet két kézzel tartanak. A játék létrejötte a Ming-dinasztia (1368–1644) idejére datálható, napjainkban pedig zsonglőrmutatványok elmaradhatatlan kellékévé vált.
A szinte sportnak számító ugrókötél (kínaiul tiaopijin) kínai változata alapvetően háromszemélyes játék, bár többen is részt vehetnek benne. A kötél valójában legtöbbször egy 5–6 méteres gumiszalag, amelynek a két végét összekötik. Két játékos a lábára húzza a szalagot, míg a harmadik feladata, hogy lehetőleg megakadás és megállás nélkül hajtson végre egy meghatározott ugrássort. A játék mifelénk is népszerű, általában kislányok űzik, „gumizás” néven.
A labda őshazája
Az ügyességi játékokkal el is érkeztünk a labdajátékokhoz, amelyek egy része mára olimpiai sportággá nőtte ki magát. Egyesek szerint maga a labda is kínai találmány, amely már Kr. e. 2500 körül használatos volt errefelé. Az ősi játékban a bőrből készült, szőrmével kitömött labdát egy bambuszrudakra függesztett hálóba kellett rúgni, így a játék tulajdonképpen a futball ősének is tekinthető.
A labdajátékok közül kiemelendő a tollaslabda, amely máig az egyik legnépszerűbb sportág Kelet- és Délkelet-Ázsiában. A játékot eredetileg pénzérmékkel játszották, amelyekre tollakat erősítettek, az így kapott „labdát” pedig tenyérrel ütötték. Később fadarabba vagy fémlemezkékbe szúrtak tyúktollakat, így alakult ki a maihoz hasonló forma. A cél kezdettől fogva az volt, hogy a labda minél hosszabb ideig maradjon a levegőben. A tollast kezdetben elsősorban a katonai kiképzéseken használták az ügyesség fejlesztésére. A játék a Tang-dinasztia korában (618–907) igen elterjedtté vált a hivatalnokok körében is, ekkor lábbal rúgták, illetve vállal, felsőtesttel tartották a levegőben. A lábbal játszott változat ma is létezik, Magyarországon lábtoll-labda néven ismerik. Az ütővel játszott tollaslabda a 19.században alakult ki, ezt brit katonatisztek honosították meg Európában indiai élményeik alapján. Nemzetközi nevét egy angliai fürdővárosról, Badmintonról kapta, ugyanis itt, egy helybéli arisztokrata birtokán tartottak először tollaslabda versenyeket.
Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést e játékok kipróbálása iránt, amelyek a gyakorlatban még izgalmasabbak. Hiszen ahogy a kínai mondás tartja: a tanár kitárja az ajtót, de magunknak kell belépni rajta.
A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2010/2. számában