Salát Gergely: Konfuciusz (Kongfuzi), Kína nagy tanítója
A Konfuciusz Intézetek nevüket az egyik legnagyobb ókori kínai bölcsről kapták, akinek tanításai a mai napig meghatározzák a kelet-ázsiai emberek mindennapjait.
Konfuciusz – kínai nevén Kongzi 孔子 vagy Kongfuzi 孔夫子 – Kr. e. 551–479 között élt, egy olyan korban, amelyben Kína területén számtalan kisebb-nagyobb fejedelemség osztozott, s amelyet állandó háború, társadalmi felfordulás, politikai zűrzavar jellemzett. Konfuciusz maga nem írta le tanításait, de a tanítványai lejegyezték és összegyűjtötték a vele folytatott beszélgetéseiket. Főleg ebből – a Beszélgetések és mondások (Lunyu 論語) címet viselő – rövid gyűjteményből ismerjük Konfuciusz eszméit. Később tanításai elterjedtek, s a kínai császárkorban, egészen a 20. század elejéig a kínai állam hivatalos ideológiájává váltak.
A jó kormányzás
Konfuciusz főleg azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy miként lehet rendet, békét, jó kormányzást teremteni ebben a világban. Ehhez ő a régi idők aranykorához nyúlt vissza: úgy tartotta, hogy a jó kormányzás a múltban már többször is megvalósult, s az embereknek nincs más dolguk, mint visszatérni a valaha élt bölcs királyok időszakának társadalmi rendjéhez és viselkedésmintáihoz. Ezért is olyan fontos a régi írások – a konfuciánus szent könyvek – tanulmányozása, az állandó tanulás, az önművelés.
A Konfuciusz által megálmodott eszményi államban az ország élén a bölcs uralkodó áll, aki nem rendeletekkel, hanem példamutatással, erényes viselkedéssel vezeti a népet. Az alattvalók hűségesen követik az uralkodót és feljebbvalóikat. A társadalomban mindenkinek megvan a saját rögzített helye az azzal járó jogokkal és kötelességekkel, amit mindenki elfogad, és tisztességesen végzi a dolgát. Mindenki engedelmeskedik a feljebbvalójának, míg alárendeltjeit emberségesen, önkényeskedés nélkül kezeli. A hierarchikus felépítésű társadalomban az emberek a „szertartások” szerint viselkednek a többiekkel szemben – ez azt jelenti, hogy minden társadalmi kapcsolatra vannak bizonyos meghatározott szabályok, „szertartások”, s mindig ezek szerint kell eljárni.
A család
Konfuciusz világában nagyon fontos a család. A családon belül is szigorúan meg van határozva mindenkinek a helye, s a hagyomány által megszabott szereptől nem szabad eltérni. A legfontosabb családi erény az idősebbek, főleg a szülők tisztelete (xiao 孝), ami feltétlen engedelmességgel is jár. Az állam is voltaképpen egy nagy család: a családfő szerepét az uralkodó tölti be, aki atyaként gondoskodik népéről, míg az utóbbi hűségesen és engedelmesen követi őt.
Az erények
Konfuciusz abból indul ki, hogy az ember nem elszigetelt, hanem társadalomban élő lény, s mind az egyén, mind a társadalom boldogsága azon múlik, hogy az emberek követik-e a társadalmi együttéléshez szükséges erényeket. Ilyen konfuciánus erény például az igazságosság, az emberség, a szertartásosság, a bölcsesség és a megbízhatóság. Ezeket az embereknek belülről kell átérezniük és megélniük: ha így tesznek, nemcsak külső kötelezettségeiket látják el megfelelően, hanem a belső boldogságot és megelégedettséget is megtalálják.
Konfuciusz az embereket két csoportba osztotta: „nemes” és „kis” emberekre. „Nemes” ember nem születés által lesz valakiből, hanem erényes viselkedéssel. Mindenkinek törekednie kell arra, hogy nemes, azaz erkölcsileg magasabb rendű ember váljék belőle.
A konfucianizmus
Konfuciusz maga azt hirdette, hogy semmi újat nem hozott létre, csak a régi bölcsességet közvetíti. Ám eszméi, különösen az, hogy az embereket erkölcsi lényeknek tekintette, újak voltak a kínai gondolkodásban. Az általa alapított iskola hatása az évszázadok folyamán egyre növekedett, s a konfucianizmus a kínai hagyományok egyik legfőbb összetevője lett. A tekintélytisztelet, az önmérséklet, a tanulás nagyra becsülése, az erényes viselkedés fontossága, a közösség előtérbe helyezése, a konszenzuskeresés, az emberi méltóság tiszteletben tartása – mind olyan elemei a mai kínai gondolkodásnak, amelyek nagyrészt az ókori bölcsre vezethetők vissza.
Konfuciusz (i. e. 551–479)
A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2007/1. számában