Hiteles kínai nyelvoktatás, kínai nyelvtanfolyamok mindenkinek - ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest

ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest

   1088 Budapest, Múzeum krt. 4/F., I.16.    Tel: (36)-(1)-411-6597
Ügyintézés: H-CS: 10.30-18.30; P: 10.30-16.00
                           ELTE Confucius Institute    youttube.com    Kínai enciklopédia

Salát Gergely: Rock a Nagy Fal alatt

Ha kínai zenére gondolunk, általában egzotikus, hagyományos hangszereken játszott pentaton dallamok jutnak eszünkbe. Esetleg, ha már jártunk Kínában, azok az édeskés „kantopop” és „mandopop” (kantoni, illetve mandarin nyelvjárásban énekelt) slágerek, amelyeket az áruházakban, járműveken, karaokebárokban, éttermekben mindenütt hallhatunk. Pedig Kínában élénk rockzenei élet is zajlik, pezsgő klubélettel, nagyszabású fesztiválokkal és jó néhány kifejezetten színvonalas együttessel.

Persze a jóképű fiatalemberek és csinos hölgyek által előadott szerelmes dalok jellemezte kínai könnyűzenei életben a rockzene meglehetősen perifériális helyzetben van. Az együttesek és rajongóik néhány nagyvárosban koncentrálódnak, a közönség zömét az egyetemi negyedek lakói teszik ki, s még a legismertebb zenészek is távol állnak tőle, hogy valódi sztárnak számítsanak.

Maga a rock szó is – amelyet a yaogun szóval, a rock ’n roll kifejezés tükörfordításával jelölnek – némileg mást jelent, mint nyugaton. Lényegében minden olyan zenét ide sorolnak, amelyben elektromos gitár és valódi dob is megszólal, s amelynek szövegvilága meghaladja az „Én szeretlek téged, te miért nem szeretsz engem?” szintjét.

A kezdetek

Mint oly sok más 20. századi mozgalom, a kínai rock is Pekingből indult, s ma is a főváros számít a központnak. Az 1970-es évek második feléig a könnyűzene minden formája ismeretlen volt Kínában. Az első – kínai fogalmak szerint – rockzenét játszó együttesek a pekingi hotelek bárjaiban tűntek fel 1980 körül, ezek jórészt nyugati slágerfeldolgozásokat játszottak. Ugyanakkor a növekvő számú külföldi diákság révén megjelentek, s másolatok másolataiban az egyetemeken terjedni kezdtek a nyugati együttesek lemezei. E zenék sok kínai fiatal számára teljesen új világot nyitottak meg. Ily módon ismerkedett meg Bob Dylan, John Denver, a Simon and Garfunkel és a Rolling Stones zenéjével Cui Jian is, aki nélkül a rock talán ma is ismeretlen fogalom lenne Kínában.

A kínai rock atyja

Cui Jian 1961-ben született Pekingben, egy koreai nemzetiségű zenész családban. Trombitálni tanult, s 1981-ben felvették a tekintélyes Pekingi Filharmonikusokhoz. Ekkoriban hallott először – csempészett lemezeken – nyugati könnyűzenét. 1984-ben hat klasszikus zenész társával együtt együttest alakított (Qiheban, Seven Ply Board), amely pekingi szállodákban és bárokban játszott, s egy szirupos balladákat tartalmazó lemezt is kiadott.

Az áttörés 1985-ben következett be. Egy televíziós tehetségkutató műsorban az addig ismeretlen Cui Jian elénekelte legújabb szerzeményét, a Yi wuo suo you (Akinek semmije sincs) című számot, s a szokatlanul őszinte és nyers dal egy csapásra nemzedéki himnusszá vált. Cui Jian hamarosan kilépett a filharmonikusoktól, s új együttest alapított ADO néven – ennek basszusgitárosa egy Pekingben tanuló magyar diák, Kassai Balázs volt. 1987-ben jelent meg az első igazi Cui Jian-lemez, amely a Xin Changzheng lushang de yaogun (Rock n’ roll az új Nagy Menetelés útján) címet viselte. Ez, ha zeneileg nem tartozik is a világ legjobb lemezei közé, a kínai városi underground kultúrában mérföldkőnek számít. A lemez dalait diákok ezrei játszották dobozgitárokon a kollégiumokban, s hatására sorra alakultak a kínai rockegyüttesek. 1991-ben és 1994-ben Cui Jian két újabb lemezt adott ki, amelyek nyugodtan mondhatók világszínvonalúnak. Ezeken Cui Jian – akit rajongói egyre inkább csak „Öreg Cui” néven emlegettek – teljesen egyedi stílust alakított ki, amelyben mesterien keverte a rock, a rap, a country és a hagyományos kínai népzene elemeit. Öreg Cui Ázsia-szerte ismertté vált, s többször meghívták turnézni az USA-ba és Európába is. Azóta még két lemezt kiadott, folyamatosan turnézik, fesztiválokat szervez, és mozgalmat indított az élő zene védelmében, a Kínában is terjedő playback zenélés ellen.

Az első nemzedék

A Cui Jian által megnyitott utat több más zenész követte. 1987-ben alakult meg a Heibao (Black Panther), amely a mai napig aktív, és igen népszerű. Ők afféle glam-rockot játszanak, hosszú, borzas hajjal, és viszonylag kevés eredeti vonással. Ebben az együttesben kezdte pályafutását a kínai rockélet egyik meghatározó személyisége, Dou Wei. Dou igen sokoldalú zenész, különböző együtteseivel és szólókarrierje során változatos stílusokat vegyített, s elsősorban intellektuális, befelé forduló szövegeiről vált ismertté. Szintén a Heibaóból indult Ding Wu, az első kínai heavy metál együttes, a Tang chao (Tang Dynasty) énekese. Ez utóbbi, 1988-ban alakult formáció klasszikus dallamos metált játszik, s imidzse is az old school vonalat követi – hosszú haj, bőrkabát, motorok –, az ének stílusában azonban a hagyományos kínai opera elemei is megjelennek. A korszakból még két különc gitáros-énekes, He Yong és Zhang Chu nevét érdemes megjegyezni.

Az új nemzedékek

1993-ban megnyílt az első kínai rockiskola, a Beijing Midi Music School, ahol a zenélni vágyó fiatalok megismerkedhettek a blues és a rock alapjaival. A legismertebb kínai zenészek azóta is a Midiből kerülnek ki, s 1997 óta az iskola szervezi meg minden évben Pekingben Kína legnagyobb – több tízezres látogatottságú – rockfesztiválját (Midi Modern Music Festival).

Míg az első nemzedékre az önálló út, a sajátos kínai rockzene megteremtésének igénye volt jellemző, az 1990-es évek második felétől felerősödtek a külföldi hatások. Ekkor Kínában is elérhetővé váltak a legújabb nyugati lemezek, és sok külföldi együttes vette fel turnéprogramjába a kínai nagyvárosokat. Zenetörténeti jelentőségű esemény volt, amikor 2006-ban a Rolling Stones játszott Shanghaiban – a koncerten Cui Jian is fellépett, aki Jaggerékkel együtt énekelte el a Wild Horses című 1971-es slágert.

Az új nemzedékek tagjainak többsége már egy-egy nyugati irányzatot követ, s sokszor csak annyiban különbözik a külföldi előadóktól, hogy dalai kínai nyelvűek. Hogy csak pár példát említsünk: a Yecha (Yaksa) az amerikai típusú hardcore és metalcore vonalat követi; a katonai egyenruhában, vörös karszalaggal koncertező AK 47 electro-punk-hardcore-t játszik; egyfajta indie rockban utazik a Carsick Cars nevű trió, amely 2007-ben Bécsben és Prágában is fellépett a Sonic Youth előzenekaraként; a Naozhuo (Brain Failure) pedig punkzenében utazik, annak minden külsőségével együtt.

Talán a legeredetibb együttes manapság az Ershou Meigui (Second Hand Rose). Bár külsőségekben is elég sajátosak (férfi énekesük rendszeresen hagyományos kínai női ruhában lép fel), igazi unikumnak a zenéjük számít: a kínai népzene elemeit – dallamait, hangszereit, éneklési módját – keverik a modern rockzenével, összetéveszthetetlen zenei világot hozva létre.

Ma már több száz együttes működik Kína-szerte, s nincs olyan ága a rockzenének, amelynek ne lenne jó néhány kínai követője. A kínai bandák egyre többet koncerteznek külföldön, és az sem számít már különlegesnek, ha egy nyugati trash vagy nu metál csapat Kínába látogat. Mint oly sok más területen, Kína a rockzenében is egyre inkább bekapcsolódik a világ vérkeringésébe.

Ha belehallgatnánk

Magyarországon egyelőre nemigen lehet kínai lemezekhez hozzájutni, de az interneten keresztül lehetőségünk van belehallgatni a kínai együttesek felvételeibe. A nagy nemzetközi videómegosztó portálokra a rajongók számos klipet, koncertfelvételt feltettek a fent említett együttesektől, itt írjuk be a keresőbe az adott előadó angol nevét. Az együttesek többségének angol nyelvű honlapja vagy MySpace oldala is van, ezekről általában letölthető néhány szám. A kínai rock külföldi rajongói rendkívül gazdag tartalmú, angol nyelvű honlapot hoztak létre a www.rockinchina.com címen. Itt több száz együttesről, koncertről, fesztiválról találunk információkat, s az oldalról számos demó, illetve a tárggyal foglalkozó rádióműsor is letölthető.

kínaia rock zene


kínai rock


kínai rock


kínai rock

A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2008/1. számában