Hiteles kínai nyelvoktatás, kínai nyelvtanfolyamok mindenkinek - ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest

ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest

   1088 Budapest, Múzeum krt. 4/F., I.16.    Tel: (36)-(1)-411-6597
Ügyintézés: Hétfő−Csütörtök: 10.30 - 18.30, Péntek: 10.30 - 16.00
                           www.facebook.com    youttube.com    Kínai enciklopédia

Zombory Klára: Tíz év után újra Pekingben (riport)

Két évet töltöttem Pekingben a 90-es években ösztöndíjas diákként. Csakhogy ennek már tíz éve. Azóta nem jártam ott, bár Kínát többször is meglátogattam ez alatt az idő alatt. Éppen ezért úgy véltem, nem teljesen felkészületlenül vágok neki a viszontlátásnak. Ez a mostani Peking, az „olimpiai Peking” azonban minden várakozásomat fölülmúlta!

A legszembetűnőbb változást az utak és a metróhálózat fejlődése jelentette számomra. Már a reptérről befelé jövet furcsán éreztem magam, hogy a kopott, szürke, döcögős gyorsforgalmi út helyett virágágyásokkal és növényekkel elválasztott autópálya vezetett a városba. Pontosabban a város északkeleti csücskébe, a Changping kerületbe, ahol a Longmai Hotspring Resort, a magyar szurkolók „főhadiszállásaként” szolgáló százezer négyzetméteren elterülő üdülőkomplexum helyezkedik el.

Metrók, utak, ellenőrök

A Longmai meglehetősen messze volt a központtól (már a négyes körgyűrű közelében lévő egyetemek esetében is úgy éreztem, hogy teljesen kiszorultunk a város szélére, nos, a Longmai az azóta megépült hatos körgyűrűn is kívül esik), éppen ezért nagy hasznát vettük a másik infrastrukturális fejlesztésnek – az összesen nyolc vonalat számláló, világszínvonalú metróhálózatnak (tíz éve még csak két vonal volt!). Sajnos a nekünk kiosztott térképeken éppen annak a metróállomásnak a neve volt teljesen elírva, ahol a sok-sok kínaiul nem beszélő magyar turistának le kellett szállnia, hogy hazajusson, de az is lehet, hogy ez csak engem – mint a betűkhöz és írásjegyekhez túlzottan ragaszkodó embert – zavart meg első utazásom alkalmával. A metrók patyolat tiszták, és a szerelvényekben elhelyezett tévéken egyenes adásban lehetett végigizgulni a fontosabb sporteseményeket.

A biztonsági intézkedések meglehetősen szigorúak voltak, egy ismerősömnek metróra szállás előtt még a hajfixáló habját is kidobatták, az én esetemben csupán hangos megjegyzések és mosolyok közepette szemlélgették csomagjaim tartalmát. Az „Olympic Green”-re a bejutást pedig sajátos módon oldották meg: az utolsó megálló előtt le kellett szállni, és több száz méteres gyaloglás – és természetesen alapos biztonsági és jegyvizsgálat után – visszaszállni ugyanarra a metróvonalra, ugyanazon az állomáson.

A főhadiszállás

Korábban említettem már az olimpia idejére a magyar szurkolók jelentős részének otthont adó Longmait, úgy gondolom, hogy érdemes erről néhány mondatot ejteni. A Longmai a termálvize miatt a belföldi turizmus egyik igen kedvelt pihenőhelye, kínai turisták ezrei látogatják évente, és csupán a személyzet hétszáz tagot számlál. Valódi autentikus kínai szálláshelyről van tehát szó, ami – ha már egyszer Kínában járunk – nem kéne, hogy problémát jelentsen, de a kultúrsokk azért sokakat érintett. A hatalmas komplexumban volt minden: villák, apartmanok, a közelben hotel, bowlingpálya, karaokeklub, lovarda, rózsakert, szabadtéri termálvizes medence (amelyre a kissé túlfűtött magyar drukkerek miatt kiírták, hogy a mélysége csupán egy méter, ezért kéretik nem fejest ugrani bele néhány sör után), középütt furcsa rózsaszínű babákkal; vörös lámpások, nagy műanyag Buddha, a klasszikus regényekből ihletett mozgóképek, és kivilágítható hupikék törpikék; a menzán csillárkiállítás, és ha a díszes lámpák közül, valamelyiket netán evés közben megszeretted, rögtön meg is vásárolhattad. A szemközti kisboltban pedig, igen jó üzleti érzékről tanúskodván, a magyarok megérkezése után néhány nappal a bejárat melletti kis táblán már magyarul szerepeltek a legfontosabb árucikkek, mint például kávé, sim-kártya, sör, szódavíz.

Xiongyali, jiayou!

Be kell, valljam, hogy nem vagyok különösebben nagy sportrajongó. Leülök egy-egy sportközvetítés elé, de nem tudom fejből a versenyzők nevét és elért eredményeiket. Sokkal inkább Peking, mint maga az olimpia vonzott Kínába. Vajda Attila fantasztikus győzelme azonban – nagy szerencsémre a helyszínen izgulhattam végig – és a piros-fehér-zöld trikolor színeibe öltözött és kifestett magyar drukkerek – akik közé magamat is bátran besorolhatom – lelkes buzdítása már-már könnyeket csalt az ember szemébe, noha negyven fokban, árnyék nélkül szinte teljesen kiszáradtam (a szervezők javára írandó, hogy noha semmiféle folyadékot nem lehetett bevinni a stadionokba, minden, értsd: víz, sör, üdítő öt yuanbe, azaz körülbelül 125 forintba került.). No és a Madárfészek… hihetetlen építészeti csoda, s amikor a kilencvenezer ember némán vár, majd az egész stadion egy emberként zúdul föl, és ünnepeli az orosz rúdugrónő, Jelena Iszinbajeva új világcsúcsát… ez is életem legemlékezetesebb pillanatai közé írta be magát.

A kultúra régi és új központjai

A biztos tájékozódást csupán a műemlékek könnyítik meg. Azok legalább a helyükön maradtak, de lényegében mindet felújították, az információs táblákat kétnyelvűekre cserélték. Épült azóta egy új Fővárosi Múzeum is, a modern épület gyönyörű jáde-, bronz-, kalligráfia- és egyéb gyűjteménynek ad otthont. Komoly kultúrélményt jelentett még számomra a „798-as gyár”, amely az újpesti MEÓ-hoz hasonlóan egy gyártelep – csak méreteiben sokkal gigantikusabb, mint ahogy azt már megszoktuk Kína esetében –, és mára az újat és a régit (az épületeket tarkító jelmondatok jelentős részét a falakon hagyták) ötvöző, élettel teli művészközponttá alakult. Lépten-nyomon installációkba botlik az ember, s a galériák, bárok, éttermek, könyvesboltok kavalkádja is színes, izgalmas képet nyújt.

Szívem elhúzott a Peking Egyetemre. Este érkeztem, és csak hosszas magyarázkodás és egyik volt professzorom nevének említése után sikerült bejutnom a campusra, ahol egy évet töltöttem. – De mit akarok én itt? – kérdezte a kapus. – Érdekel, hogy mi változott az elmúlt tíz évben. – Semmi – válaszolta, de azért beengedett. – Hála Istennek, legalább valami változatlan maradt, ha már a környékre rá sem lehet ismerni. A jó öreg Moonlight Bart, a lepényt, baozit és egyéb ínyencségeket kínáló árusokat rejtő sikátorokat kétszer háromsávos sugárutak és tíz-húszszintes üvegpaloták váltották föl. A campuson sétálgatva gondoltam, megeszem a menzán valami igazi diákmenüt. Meg is rendeltem az ételt, de amikor a fizetésre került a sor, kiderült, csak pénzzel feltöltött chipkártyával lehet fizetni… Valóban nem sok minden változott, de azért a campust – ahol amúgy az olimpiai pingpongversenyeket tartották – sem kerülte el a modernizáció.

Új város, új hangulat

Alig-alig talált „rést” az ember a tökéletes (város)képen… Az építkezési területeket, hatalmas, úgy öt méter magas, pekingi operarészletekkel, varázslatos tájképekkel és a készülő épületcsodák fényképével díszített kerítéssel takarták el. Az éttermekben sterilizált étkészlet és a falra kifüggesztett forródrót-telefonszám – ahol az esetleges panaszokat lehetett bejelenteni – várta a turistákat. Az utcai árusokat és a piacokat négy fal közé költöztették. A vendégmunkásokat hazaküldték, a takarítók éjszaka dolgoztak, az utcákat jólöltözött városlakók, magabiztosságot sugárzó fiatalok és kék-fehér egyenruhába bújtatott önkéntesek lepték el.

Egy biztos… A 2008-as Peking a „tökéletes”, hihetetlen tempóban fejlődő világváros impozáns képét mutatta, bár a hozzám hasonló „régi pekinginek” némileg hiányzott az egykor megismert és megszeretett hangulat.

Pekingi olimpia

Pekingi olimpia

Pekingi olimpia

Pekingi olimpia
Pekingi olimpia

A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2008/2. számában