Hiteles kínai nyelvoktatás, kínai nyelvtanfolyamok mindenkinek - ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest

ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest

   1088 Budapest, Múzeum krt. 4/F., I.16.    Tel: (36)-(1)-411-6597
Ügyintézés: Hétfő−Csütörtök: 10.30 - 18.30, Péntek: 10.30 - 16.00
                           www.facebook.com    youttube.com    Kínai enciklopédia

Horváth Alíz: Tang-kori divatkörkép - A kifinomultság aranykora (618–907)

A Tang-dinasztia (618–907) minden szempontból a kínai történelem egyik virágkorának számít, hiszen a politikától az oktatáson át a művészetekig, az élet minden területe soha nem látott fejlődést ért el. Ez a virágzás természetesen az öltözködésben is megmutatkozott, ez látható a különféle anyagok és díszítések használatában is.

A legszembetűnőbb fejlődés a nők ruházkodási szokásain mérhető le. A nők ugyanis már nem pillanatnyi szeszélyeiknek engedve öltöttek fel különböző ruhaneműket, hanem gondosan összeválogatott darabokat állítottak össze. A Tang-korban a nők ruháit három nagy csoportba sorolhatjuk. Ezek a hufu, vagyis az idegen eredetű ruha, amely főként a Selyemúton keresztül jutott el Kínába, a ruqun, vagyis a kétrétegű, rövid kabátka, amely elsősorban Közép-Kínában terjedt el, valamint a férfias ruhák, amelyeket már a nők is viselhettek, szakítva a konfuciánus hagyományokkal.

Színek, minták

A ruqun egy felső kiskabátból, egy hosszú ruhából és egy szoknyából állt. Egyre mélyebb lett a felsőruha dekoltázsa, amely látni engedte a domborulatokat, a vállakat és a hátat is. Emellett a ruha ujját is felhajtották, ezzel tisztán kirajzolva a test kontúrjait. Számos Tang-kori versben találhatunk utalásokat a korabeli viseletekre, mind a színűkkel, mind a stílusukkal kapcsolatban. Ez a korszak egyébként nagymértékben kedvezett a különféle színek alkalmazásának, mivel ezzel kapcsolatos hivatalos korlátozások ekkoriban nemigen voltak. Li Bai, Du Fu és Bai Juyi költeményeiből megtudhatjuk, hogy a korabeli szépség mintaképe gránátalmaszínű ruhát viselt. Ez a szín annyira népszerű lett, hogy a gránátalma virágzásakor a kínaiak azonnal beszerezték a bimbókat, hogy azzal fessék be a lányok ruháját. Ezenkívül hasonlóan kedvelt volt a kurkuma, amely nemcsak szép színt, hanem jó illatot is biztosított az azzal festett ruhának.

Ami a díszítést illeti, az arisztokraták körében elterjedt a különböző madártollak használata, amelyet kiegészített a madármotívum – hímzésként.

A Tang-kori nők nagy figyelmet fordítottak a kiegészítőkre is, ilyen volt például a banbi nevű rövidujjú kiskabát, amelyet a hosszú ujjú kabát felett viseltek, valamint a pizi, vagyis a pelerin, illetve a hosszú, selyemből készült stóla.

Kiegészítők

Az új divat a cipők körében is megjelent, ekkoriban ugyanis kedveltté vált a brokátcipő, amelyet – felkunkorodó orra miatt – „főnixfejnek” neveztek. Ennek anyaga lehetett lenvászon vagy valamilyen kelme, esetleg nád.

Ami a fejfedőket és hajdíszeket illeti, elmondható, hogy a Tang-kori nők nem igazán hordtak kalapokat, helyette kendővel takarták el az arcukat, de a Tang-kor közepétől kezdve ez is megváltozott, mivel a nők akkor már előszeretettel mutatták meg csillogó hajdíszeiket az utcán. A hajdíszek számtalan formát ölthettek, különféle anyagokból készültek, többféle színben, például aranyból, jádéból vagy akár selyemvirágokból.

Arcfestés

Hogy teljes legyen a hölgy megjelenése, az arcfestés sem maradhatott el. A Tang-kori nők már gazdagon festették a szemüket és az ajkukat, valamint pirosították az arcukat. Érdekesség, hogy ezeken kívül jellemző volt a homlok festése is, amelynek mintája egy sárga holdat formázott. (Ez a szokás valószínűleg az északnyugaton élő barbár népektől származott). A legenda szerint Tang Xuanzong császár egyszer megkérte az udvari festőjét, hogy fesse le a tízféle szemöldökfestési módot, amelyeknek külön neveket adtak, mint „mandarinkacsa”, „kis hegycsúcs” vagy „sötét köd”. A szájfestés is változott az idők folyamán, ebben az időszakban egy kis gödröcskét igyekeztek formázni vele, amely leggyakrabban kb. 1 cm-re volt az alsó és felső ajkak szélétől, de akár az orrig is elérhetett, barackot, madarat vagy virágot formázva. Az arcfestés egyébként nem Tang-kori találmány volt, mivel már a korábbi dinasztiák idejéből is fennmaradtak források ezzel kapcsolatban.

Egy történet szerint a homlok festése például onnan ered, hogy az Északi és déli dinasztiák korában (4–6. sz.) Shouyang hercegnő a palotakertben sétált, amikor egy lágy fuvallat egy szilvavirágot fújt a homlokára. Ezt sehogyan sem lehetett eltávolítani onnan, de mivel széppé tette a hölgy arcát, ezért ez nem is jelentett különösebb problémát, olyannyira, hogy a nők körében általánosan elterjedt a viselete. Egy másik festési mód, az ún. „vörös domb” pedig a hagyomány szerint úgy alakult ki, hogy Cao Pinek, Wei uralkodójának (3. sz.) egyik ágyasa, Xue Yelai egyszer felsértette a halántékát. A seb ugyan begyógyult, de a nyoma megmaradt, akárcsak a császár szerelme, ezért minden ágyas ilyen vörös formát festett az arcára, hogy magára vonja az uralkodó figyelmét. Ami a szemöldök festését illeti, ez a Sui-korig (581–618) nyúlik vissza, amikor a császár, Sui Yangdi állítólag több ezer lány közül azt az egyet választotta ki, akinek hosszan ki volt festve a szemöldöke. A Tang-kor második felétől kezdve, ellentétben a korábbi szokásokkal, a dúsan festett arcot felváltotta az egyszerűség, mindössze az ajakfestés maradt meg, méghozzá fekete színben, ezt nevezték „síró festésnek”.

A Tang-korban a nők mellett a férfiak öltözködése is változott, megjelent ugyanis a futou, vagyis a turbán, a köralakban kivágott kabát és köpeny, valamint a sötét bőrcsizma. Ezek a ruhadarabok a nők körében is elterjedtek, hiszen a Tang-korban már háttérbe szorult az a konfuciánus elv, miszerint a nők és a férfiak nem öltehetik fel a másik nem ruháit.

Kínai divat a Tang-korban





Kínai divat a Tang-korban

Kínai divat a Tang-korban

A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2009/2. számában