Hiteles kínai nyelvoktatás, kínai nyelvtanfolyamok mindenkinek - ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest

ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest

   1088 Budapest, Múzeum krt. 4/F., I.16.    Tel: (36)-(1)-411-6597
Ügyintézés: Hétfő−Csütörtök: 10.30 - 18.30, Péntek: 10.30 - 16.00
                           www.facebook.com    youttube.com    Kínai enciklopédia

Salát Gergely: Másfél milliárd ember anyanyelve

Kínai nyelvnek a Kína népességének több mint 90%-át kitevő han nemzetiség által beszélt nyelvet (hanyu) szokás nevezni. A hanyu azonban korántsem egységes nyelv, mind időben, mind térben óriási változatosságot mutat.

Az idők folyamán a kínai nyelv, különösen a beszélt nyelv sokat változott: a kétezer évvel ezelőtt, illetve a jelenleg beszélt nyelv között legalább akkora a különbség, mint a latin és a modern francia között. Másrészt pedig egy adott időpillanatban is igen eltérő az ország különböző tájain élő han nemzetiségű emberek nyelve: egy pekingi és egy kantoni, ha mindkettő csak a saját „anyanyelvén” beszél, ugyanúgy nem érti meg egymást, mint egy francia és egy olasz. Hogy mégis beszélhetünk egyáltalán kínai nyelvről, az a kínai írásnak köszönhető: ez időben is igen keveset változott, térben pedig egységes, a kantoni ugyanazokat az írásjegyeket használja, mint a pekingi (bár a szóhasználatban és a szórendben itt is vannak különbségek). A nyelv idő- és térbeli változatain kívül léteznek még más fajta változatok is: klasszikus kínai, hivatalnoknyelv, irodalmi nyelv stb.; ráadásul a beszélt nyelv – mint minden nyelvben – nagyban eltér az írott nyelvtől.

A nyelvjárások

Kínában ma hét nagyobb nyelvjárást különböztetnek meg (bár vannak olyan osztályozások is, amelyek tizenhárom nyelvjárásról beszélnek). Ezek nem a szó európai értelmében vett nyelvjárások, hanem inkább önálló nyelvek, nagyjából akkora különbségek vannak köztük, mint az újlatin vagy a germán nyelvcsalád tagjai között. Tehát a hét nyelvjárás valamelyikét beszélő kínai nem érti meg a másik hat valamelyikét beszélő kínait. A népesség mintegy 70%-a az ún. északi nyelvjárást (amit mandarinnak is neveznek) beszéli, és az ország hivatalos nyelve, a putonghua is ezen alapul, ezért az északi nyelvjárást ismerőket Kína nagy részében megértik. A hanok maradék 30%-a beszéli a hat másik nyelvjárás valamelyikét. A nyelvjárásokon belül vannak alnyelvjárások, ezek az adott nyelvjárásnak különböző, de egymás számára még érthető változatai. A történelem során valószínűleg mindig is léteztek nyelvjárások, az első nyelvjárási szótárt időszámításunk kezdete körül állították össze.

A „köznyelv”

A kínaiak és főleg a mindenkori kínai állam számára nagy problémát jelentett a kínai nyelv ilyen változatossága. A népnyelvet ugyan nem, de a birodalmi közigazgatásban dolgozó hivatalnokok nyelvét sikerült egységesíteni. A kínai császárság hivatalnokai mindig a mindenkori főváros nyelvén alapuló hivatalos nyelvet beszélték. Mivel a főváros az utóbbi hét évszázadban csaknem folyamatosan Peking volt, a „hivatalnoknyelv”, vagyis a mandarin”, lényegében megegyezett az északi nyelvjáráshoz tartozó pekingi alnyelvjárással. A Kínai Népköztársaság hivatalos nyelve is az északi nyelvjárás mesterségesen megtisztított formája, a putonghua, ezt tanítják országszerte az iskolákban, ezt használja a rádió és a televízió, így ezt a nyelvet Kínában szinte mindenki érti, ha nem beszéli is tökéletesen. Kínai nyelvként a külföldieknek is általában a putonghuát tanítják, a Konfuciusz Intézetekben is ez a tananyag.

Nyelvrokonság

A kínai az ún. sino-tibeti nyelvcsaládba tartozik. A pontos kapcsolat a nyelvcsalád tagjai között még nincs feltárva, de az biztos, hogy a kínainak közeli nyelvrokonai nincsenek. A legközelebb a tibeti nyelv áll hozzá, s távoli kapcsolatban van a Burmában beszélt nyelvekkel. A közhiedelemmel ellentétben sem a japán, sem a koreai, sem a vietnami nem rokona a kínainak, bár a történelem folyamán mindhárom nyelvbe számos kínai jövevényszó került, illetve mindhárom országnak hosszabb-rövidebb ideig a kínai volt hivatalos írott nyelve.

A kínai nyelv jellegzetességei

A kínai legfontosabb jellemzője az egyszótagúság. A morfémák – a legkisebb, jelentéssel bíró nyelvi egységek – a szótagok. Ezek a szótagok már önmagukban is jelentenek valamit, elvenni belőlük, változtatni rajtuk nem lehet. A szótagok fix, adott egységek, a kínai nyelv egésze belőlük építkezik. A klasszikus kínai nyelvben a szótagok lényegében szavak voltak, a mai beszélt nyelvben a szótagokból már sok összetett szót alkotnak. Az írásban egy írásjegy egy szótagnak felel meg.

A másik fontos jellemző a tonalitás, vagyis az, hogy a kínaiban minden szónak ún. zenei hangsúlya (tónusa) van. Ugyanolyan hangalakú szó más dallammal kiejtve egészen mást jelent. A zenei hangsúlyok száma véges, a mai mandarinban összesen négyfajta hangsúly van, a déli nyelvjárásokban ennél valamivel több.

A harmadik jellegzetesség az izolálás, „elszigetelés”. Ez annyit tesz, hogy a szó(tag) fix és megváltoztathatatlan, minden helyzetben ugyanaz marad az ejtése és az írása: soha nem változik meg a szótő, és a szó végére sem kapcsolódhat toldalék. Tehát a kínaiban nincs főnév-, melléknév-, igeragozás, nincs egyes és többes szám, nincsenek nemek, esetek stb. Azt, hogy egy szó a mondatban milyen funkciót tölt be, csak szövegkörnyezetéből állapíthatjuk meg, hiszen magán a szón nincs semmiféle toldalék, amiből következtethetnénk a szerepére.

A kínai írás

A kínai nyelv alapegysége a szótag, ennek megfelelően az írás is a szótagokhoz igazodik: a kínaiak nem hangokat írnak le betűkkel, hanem szótagokat írásjegyekkel. Ha tehát kínai szöveget látunk, tudhatjuk, hogy abban minden egyes írásjegy egy-egy – jelentéssel bíró – szótagot jelöl. A legnagyobb, 1039-ben kiadott szótár 53 ezer írásjegyet tartalmaz, de ma a gyakorlatban csupán 3000–4000 írásjegyet használnak, egy művelt kínai sem ismer ennél sokkal többet.

Az első kínai írásos emlékek a Shang-kori (Kr. e. 16–11. sz.) jóslócsontok, az ezeken található ábrák egyértelműen a mai kínai írásjegyek elődjei. A Kr. e. I. évezred I. feléből főleg bronzedényekre vésett vagy öntött feliratok maradtak ránk. Az évezred második felében vékony bambusz- és falapokra, illetve selyemre írtak. Papírt Kr. u. 100 körül kezdtek készíteni, s ez az olcsó és nagy mennyiségben előállítható íráshordozó néhány évtizeden belül egyeduralkodóvá vált. A könyvnyomtatást a 9. században találták fel, ettől fogva a fontosabb könyveket nyomtatva adták ki, magas példányszámban. A szövegeket hagyományosan – egészen a 20. századig – függőlegesen, fentről lefelé írták, s a sorok jobbról balra követték egymást. Ilyen szedéssel még ma is találkozhatunk.

A legősibb, legegyszerűbb írásjegyek piktogramok voltak: erősen stilizálva egyszerűen lerajzolták a leírni kívánt dolgot (pl. nap: 日 ri; hold: 月 yue; ember: 人 ren; fa: 木 mu). Az írásjegyek második csoportjába a fogalmi ábrák tartoznak, ezek lerajzolhatatlan fogalmakat ábrázolnak a vonások egymáshoz való viszonyának segítségével (pl. fel: 上 shang; le: 下 xia; három: 三 san). A harmadik kategóriát a logikai összetételek alkotják, amelyek kettő vagy több egyszerű írásjegy kombinálásával keletkeztek. Ezeknek a jelentése kikövetkeztethető az őket alkotó írásjegyekből. Például a dong 東 („kelet”) írásjegy egy fa (木) mögött felkelő napot (日) ábrázol; a ming 明 („fényes”) írásjegyet egy nap (日) és egy hold (月) alkotja; a lin 林 („liget”) kettő, a sen 森 („erdő”) pedig három fából (木) áll.

A negyedik, legnagyobb csoportot, amelybe a létező írásjegyek 97%-a, a gyakorlatban használt írásjegyek 80–90%-a tartozik, a fogalomkulcs + fonetikai elem felépítésű írásjegyek alkotják. Ezek általában két részből állnak. Az egyik rész, a fogalomkulcs egy egyszerű írásjegy, amely megadja, hogy milyen fogalomkörbe tartozik az adott írásjegy. Például a „fa” (木) fogalomkulcsot tartalmazó írásjegyek általában valamilyen fával kapcsolatos dolgot jelölnek. Például: 李li („szilva”), 松 song („fenyő”), 板 ban („deszka”), 果 guo („gyümölcs, eredmény”), 柳 liu („fűzfa”). A másik rész, a fonetikai elem az írásjegy hozzávetőleges olvasatát adja meg a kínaiul tudók számára. Például a 青 qing („kékeszöld”) írásjegy fonetikai elemként azt jelöli, hogy nagyjából hogy kell kiejteni az adott írásjegyet: 晴 qing („napos időjárás”), 淸 qing („tiszta”), 情 qing („érzés”), 請 qing („kér”), 靖 jing („béke”), 睛 jing („szem”).

A klasszikus kínai nyelv

A klasszikus kínai nyelv (guwen, wenyan) a kínai nyelvnek az az írott változata, amelyen a Tavaszok és őszök korszak végétől a Han-kor végéig (Kr. e. 5. sz.–Kr. u. 3. sz.) keletkezett művek létrejöttek. Ezen a nyelven írták például a nagy konfuciánus klasszikusokat és a taoista alapműveket. A klasszikus nyelv létrejövetelekor a beszélt és az írott nyelv között valószínűleg nem volt túl nagy különbség. Később azonban a beszélt nyelv rengeteget változott, míg a hagyománytisztelő kínaiak a régi nagy bölcsek által használt nyelven nem akartak változtatni, s továbbra is klasszikus nyelven írtak. Így aztán a beszélt és az írott nyelv egyre távolodott egymástól. A klasszikus nyelv egészen a császárság bukásáig, 1911-ig Kína hivatalos írott nyelve maradt, s a két–két és fél évezred alatt – legalábbis a beszélt nyelvhez képest – igen keveset változott. Szerepe hasonlított a latinéhoz a középkori Európában. Nagyjából Song-kortól (960–1279) létrejött a kínai írásbeliség kettőssége: a hivatalos iratokat, leveleket, filozófiai értekezéseket, vagyis a „komolynak” számító szövegeket klasszikus nyelven írták; de emellett megjelent és egyre nagyobb tért nyert a baihua („tiszta beszéd”) néven ismert köznyelvet használó irodalom. A baihuában főleg színdarabokat és regényeket írtak. Az 1910-es évektől elindult a baihua-mozgalom: ez azt akarta elérni, hogy az oktatás és a szépirodalom nyelvévé a klasszikus helyett a köznyelv váljék. Az 1920-as évektől kezdve az írók szinte kizárólag baihuában írtak, s az 1949-es kommunista hatalomátvétel után a klasszikus kínai használata teljesen háttérbe szorult. Ugyanakkor a mai kínaiak is szívesen használnak klasszikus szólásokat, idézeteket, bölcsességeket, így ha valaki igazán jól akar tudni kínaiul, a klasszikus nyelv alapjait is el kell sajátítania.

A kínai írás


A kínai írás


A kínai írás
A kínai írás


A kínai írás

A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2009/1. számában