Szilágyi Zsolt: Kitajok a császári trónon
A kínai császárság történetében több olyan periódus is volt, amikor az északi határokon túlról érkezett „barbár” hódítók bitorolták a trónt. E dinasztiák alapítói között találunk olyan népeket, amelyek ma is léteznek – ilyenek például a mongolok –, de voltak olyan népcsoportok is, amelyek rövid uralkodásuk után nem voltak képesek fennmaradni.
Az északi nomádok számára Kína mindig is a gazdagság, a jólét – és évezredes történelme okán – a folytonosság szimbóluma volt, így nem csoda, hogy egy-egy birodalomalapító nomád törzs, illetve vezetőik legfőbb célja a kínai trón megszerzése volt. Ezzel a lépéssel gyakran saját – nem ritkán fegyverrel kivívott – uralkodói pozícióikat is legitimálni akarták.
A kínai történelem egyik érdekessége, hogy a császárkor utolsó évezredében három olyan dinasztia is birtokolta Kína trónját, melynek alapítói a mandzsu területekről származtak. Ezek a kitajok által létrehozott Liao- (947–1125), a dzsürcsik által alapított Jin- (Kin-, 1125–1234), illetve a mandzsu eredetű Qing-dinasztia (1644–1911) voltak. A jelen cikkben a kitajokat mutatjuk be közülük.
Abaoji népe
A kitajok valószínűleg korai mongol nyelvet beszéltek, szemben a tunguz nyelvcsaládba tartozó dzsürcsikkel és mandzsukkal. A kitaj törzsek a Dél-Mandzsúriában található Liao-folyó vidékéről származtak, az első feljegyzések 5. századi kínai évkönyvekben maradtak fenn róluk. A 7. században többször összecsaptak az akkor Belső-Ázsia jelentős részét uraló türkökkel. Tőlük jelentős vereséget szenvedtek, de 751-ben már ők mérnek súlyos csapást az An Lushan vezette kínai csapatokra, így szerepet játszottak a Kínát a 8. században megrázó jelentős felkelés kitörésében is.
A kitajok a 9. század végén erősödtek meg jelentősen. A kínai évkönyvek által említett nyolc törzsük közül a legerősebb a Yelü volt, melynek akkori vezetője, Abaoji (872–926) a többi törzset is fennhatósága alá vonta. Abaoji megszegve a korábbi hagyományt, mely szerint a törzsszövetséget egy háromévente választott vezető irányítja, nem adta át önként a hatalmat, hanem fegyverrel biztosította uralmát a kitaj törzsek felett. Irányítása alatt 906-ra egységes, jól szervezett törzsszövetség jött létre, mely már Kína északi határait veszélyeztette. A történeti legendákban hatalmas uralkodóvá emelt új vezető – aki a hagyomány szerint születése után nem sokkal már egy hároméves gyermek testét birtokolta, három hónapos korában már járt, egyévesen folyékonyan beszélt, és képes volt megjósolni a jövőt – elűzte a mai Mongólia területét bitorló kirgizeket, s megpróbált szövetséget kiépíteni a korábban itt uralkodó ujgurokkal. Abaojinak kínai tanácsadója volt, buddhista, konfuciánus és taoista templomokat építtetett, és 920-ban parancsára alkották meg kínai mintára a kitajok „nagy írását”, a dazit. Ezzel az írással számos kitaj forrás maradt fenn, szemben az ujgur mintára 925-ben létrehozott kitaj „kis írással”, amelyet a kitajok a nagy írással párhuzamosan használtak.
A Liao-dinasztia
Abaoji 926-ban egy Korea elleni hadjárat során vesztette életét, örökségét fia és utóda, Taizong (927947) vitte tovább. A kitajok állama 947-ben felvette a Liao nevet, s a dinasztia ettől kezdve több mint másfél évszázadig uralkodott Északkelet-Kínában. Uralkodásuk alatt a kitajok fokozatosan elkínaiasodtak, bár nem csak a kínai kultúra volt jelentős hatással rájuk, hanem ők is rajta hagyták kézjegyüket Kínán. A Liao korszak legmeghatározóbb vallásává a buddhizmus vált, 1078-ban, Daozong császár uralkodása idején a források már 360 ezer szerzetesről és apácáról beszélnek, akik a lakosság csaknem tíz százalékát tették ki.
A Liao-dinasztia számos háborút vívott a Kína nagy részét ekkoriban uraló Északi Song-dinasztiával, s az összecsapásokból rendre a kitajok kerültek ki győztesen. Emiatt a Song-ház kénytelen volt hatalmas összegű éves adóval megvásárolni tőlük a békét. Ezek az adók is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a kitajok virágzó gazdaságú és kultúrájú, erős birodalmat kormányozhattak hosszú időn keresztül.
A karakitajok
A kitajok hatalmát az Észak-Mandzsúriából származó, tunguz nyelvet beszélő dzsürcsik törték meg 1125-ben. A dzsürcsik elfoglalták a Liao állam területét, sőt a kínai Északi Song-dinasztiát is megbuktatták, s egész Észak-Kínát birodalmukhoz csatolták. A kitajok egy része a támadás elől Belső-Ázsia nyugati felébe menekült; itt Yelü Dashi megalapította a Nyugati Liao-dinasztiát, mely egy évszázadig állt fenn. Ezt az államot a történetírásból Karakitaj Birodalomként is ismerhetjük. 1216-ban a karakitajok kénytelenek voltak behódolni Dzsingisz kánnak, majd teljesen beolvadtak a formálódó Nagy Mongol Birodalomba, ahol tanácsadóként segítették az államigazgatási rendszer kiépítését.
E kis mandzsúriai nép tehát igen jelentős szerepet játszott Kína, illetve Belső-Ázsia történetében. Gyors felemelkedésük után a kitajok több mint másfél évszázadig jelentős hatással voltak a kínai területekre, és dinasztiájuk bukása után sem tűntek el a történelem színpadáról. Maroknyi csoportjuk képes volt jelentős nomád államot létrehozni Nyugat-Belső-Ázsiában, s végül nem leigázottként, hanem szövetségesként csatlakoztak Dzsingisz hódító seregeihez.
A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2010/1. számában